Mara királya megosztja a fizikai világ 10 szabályát, 3/5 rész

Soha nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Soha nem lett volna élelmiszerhiányunk, ha az Univerzum természetes Törvénye szerint éltünk volna: „Amint vetsz, úgy aratsz.” Folyamatosan élőlényeket ölünk, köztük a saját gyermekeinket, a saját vér szerinti gyermekeinket, a vérvonalbeli gyermekeinket. Egy kicsit később elmesélem nektek, mit gondol Mara királya arról, hogy megölitek a saját csecsemőiteket.

Most először ezzel folytatjuk. Nagyon rossz okokat teremtünk, ezért rossz következményeket aratunk. Túl sok vizünk van, de mindet elpazaroljuk, és mindet szennyezzük, és mindet mocskossá tesszük azzal, hogy hagyjuk, hogy az állat-szemé- lyek használják a drága vizünket. Pedig erre nincs szükség. Folyamatosan tenyésztünk és etetünk, és mindenféle kapcsolódó tevékenységet végzünk, hogy felneveljük az állat-személyeket, majd megöljük őket élelem céljából. És már beszámoltunk nektek arról, mennyibe kerül az állat-személyek felnevelése és megölése, a mosás, tisztítás és szállítás, valamint az állat-személyek betegségeivel kapcsolatos orvosi számlák, amelyeket a húsuk fogyasztásával okozunk, stb. Soha nem tudunk eleget beszélni erről a témáról.

Soha nem lett volna olyan, mint a harmadik világ, a fejletlen világ, mert minden ország fejlett lenne, ha a fejlettebb társadalmak segítenének nekik élvezni mindazt az Isten Áldását, amit ránk ruházott. Mindenből – élelemből, vízből, egészségből – túl sok bőségünk lenne, a jó életszínvonalunknak megfelelően. Ha minden ország úgynevezett fejlett országgá vált volna, akkor semmilyen betegség, semmilyen szegénység, egyáltalán semmi rossz nem történt volna a bolygó lakóival. Akkor úgy élhetnénk itt, mint az Édenben. Istenem, képzeljétek el, mennyi találmányunk lehetne, amivel a legjobb színvonalon szolgálhatnánk az embereket. És nem lenne háborúnk. Nem költöttünk volna billió, zillió dollárt csak azért, hogy öljünk, csak azért, hogy gyilkos eszközöket gyártsunk, és azokat felhasználva megöljük egymást. Annyi pénzt pazaroltak el, annyi gondatlanság terjedt el az egész bolygón, folyamatosan milliókat, milliárdokat, billiókat ölve meg. Miután az egyik véget ér, a másik felszínre tör. Eddig így volt.

Ahelyett, hogy gondoskodnánk egymásról és együtt élveznénk a közös áldást, az emberek továbbra is pusztítanak, pazarolnak, ölnek, gyilkolják egymást és a jóságos lényeket, mint például az állat-személyeket. Így folyamatosan learatjuk a rossz, rossz, lehető legrosszabb következményeket a kollektív cselekedeteinkből. Nem tudom, hogy emberként ho- gyan láthatod mindezt, és érezheted, hogy rendben van ezt folytatni. A karma az embereket vakká, süketekké és némává teszi. Csak egy pillantás a hírekre minden nap, a világ bármely pontján, és már tudod, semmi sem helyes. Hogy cselekedeteink ennyi katasztrófát hoztak ránk, és a következő generációnk még rosszabb szenvedést fog átélni. És közben minden ember azt mond- ja: „Á, szeretem a gyermekeimet. Szeretem a dédunokáimat.” Kérik, ha a gyerekek felnőnek, nyomást gyakorolnak rájuk, hogy házasodja- nak, és szüljenek nekik gyerekeket. És boldogok, ha unokáik vagy dédunokáik születnek. Ünnepelnek. Kimutatják a ragaszkodásukat, a szeretetüket, az örömüket, és bármikor gond nélkül költenek rájuk. De a dolgok, amiket csinálnak, az megöli a jövő generációt.

Így az emberek tetteinek nagy része manapság ellentmond annak, amit valójában akarnak. Így kell lennie, a karma vaksága, a rájuk nehezedő kollektív következmények miatt nem is tudnak tisztán gondolkodni. Egyébként, vegyük például Putyin úrat, Oroszország elnökét, ő szereti az állat-személyeket. Sok pénzt és időt fordít az állat-személyekre. Még egy nagyon kicsi repülőgéppel is repült, ami kockázatos, azért, hogy a vadlúd-személyeket egy jobb élőhelyre vezesse. Egy embernek nagyon sok szeretete kell ahhoz, hogy ezt megtegye, és ő szereti az országát, a népét. Bárhová elment, például egyszer azért is, hogy megszerezze az országának az olimpia rendezési jogát.

És az oroszok, ők nagyon békés emberek. Jártam ott, tudom. Meséltem nektek a történetet. A születésnapomon voltam Oroszországban, ahol az első, és szerintem egyetlen előadásomat tartottam. De az ottani emberek olyan jók, olyan jók. Már meséltem nektek az előadásról. Még azt is mondták nekem: „A busz pont a szállodánk előtt áll. Ne menj taxival, az túl drága.” Tudják, hogy van pénzem. Egyáltalán nem a legolcsóbb vagy a legkisebb szobát béreltem, mert voltak velem emberek is. Rendes szobákra volt szükségünk, a hatékony munkavégzéshez. Tudták, de mégis vigyáztak a pénzemre. Idegen vagyok nekik. Ez még az előadásom előtt volt. Nem is tudták, hogy én vagyok az, aki előadást tart. Nem szólítottak Mesternek vagy bárminek. Azt mondták: „Ó, a busz pont előtted áll – ne menj taxival. Túl drága, nincs rá szükség. Menj egyenesen a városba. Ennyi az egész. Ha csak a városba akarsz menni, szállj fel az előtted álló buszra. És ha megkéred a sofőrt, hogy szóljon, amikor megérkezel a célállomásra, a városodba, akkor ő majd szól neked.” Mindenki beszél angolul. Ó, Istenem! Milyen szállodai személyzet törődne az ilyen apró dolgaiddal és ilyen apró kényelmi kérdéseiddel?

És elmentem a busszal. Mondtam, hogy nem tudtam. Nem szoktam buszozni, így csak beszálltam és leültem. Egyáltalán nem fizettem. Senki sem szólt semmit. Vagy talán Oroszországban ingyenesek a buszok. Túl sok minden járt a fejemben, hogy megnézzem a dolgokat Oroszországban, hogy lássam, hogyan élnek az emberek, és milyen boldogok, milyen elégedettek, milyen a kifejezés az arcukon, hogy talán beépíthessem az előadásomba. Így nem gondoltam a buszjegy kifizetésére. De senki sem szólt semmit. A sofőr sem szólt semmit, csak hagyta, hogy így felszálljak. És az emberek még ülni is hagytak. Látták, hogy olyan kicsi vagyok, ezért egyikük, vagy közülük néhányan felálltak, és átadták nekem a helyüket a buszon. Később rájöttem, hogy nem fizettem. Istenem! És túl késő. A busz már elment.

Így később taxival mentem haza, és fizettem. Nagylelkű borravalót adtam, hogy kárpótoljam őket. Nem szándékosan tettem, ezt mindannyian tudjátok. A buszjegy nem lehetett olyan drága. Megengedhettem magamnak. Persze, ha megengedhettem magamnak a taxit, akkor a buszt is megengedhettem. De erre egyáltalán nem gondoltam. Sok-sok éve nem utaztam már busszal. Elfelejtettem, és egy idegen országban is voltam.

Bárhová mentem korábban, nagy csoporttal mentem, és mindig ők vittek körbe. Sose kellett még taxit sem fognom. De akkoriban háború volt Európában. Meghívtak, hogy segítsek megfékezni a háborút. És megtettem. És a háború véget ért, gyorsan, pontosan az előadókörutam utolsó perceiben!!! Így nem vihettem magammal sok embert. Még abban az időben Európában is, Szlovéniában autót kellett bérelnem, már meséltem, még nem is automata váltósat. És az volt az első alkalom, hogy ilyen autót vezettem. És az autó sokszor leállt az autópályán. Ezért egy papírra kellett írnom, és a hátsó ablakra ragasztanom, hogy: „Új sofőr. Türelmet kérek, bocsássanak meg.” És folyton vezettem és megálltam, vezettem és megálltam. És szerencsére akkoriban talán nem volt sok más autó, de mégis sok autó haladt el mellettem, integetett nekem és mosolygott. Megköszöntem nekik a türelmüket és a megértésüket.

Mostanáig gondolkozom ezen. Még mindig úgy gondolom, hogy túl kockázatos volt, mert néhány tanítvány odajött hozzám és azt mondta: „Mester, van itt egy autónk, gyere velünk.” De én nem akartam. Egyedül kellett mennem a csomagokkal, a jegyekkel és az autóval, mindent egyedül kellett intéznem, mert akkoriban ilyen volt a karma. Bármi árat meg kellett fizetnem, ha meg akartam állítani azt a háborút. Igen, sok-sok más dolgot meg kellett tennem a munkámmal kapcsolatban. Például néha napokig éheznem kellett, vagy szigorúan csak egyféle ételt ehettem, és abból is csak néhány falatot, vagy csak vizet ihattam, és nem volt szabad semmit sem inni vagy enni, például ilyesmi. Szóval soha nem mondtam el nektek, de az akkori európai háború karmája olyan gyorsan abbamaradt. Csak ti köszöntétek meg nekem, az európai tanítványok köszönték meg nekem. Mert néhányan látták, de a legtöbb ember nem látta.

És most egy szívküldi üzenet Hannahtól az USA-ból: Legszeretettebb Mester, az Újraegyesült Három Leghatalmasabb és a Supreme Master TV Szentjei, Nemrég a Mester elárulta, hogy Ő a Dharma- kerék Forgató Király! Eszembe jut az 1999 májusában, a Mester európai előadókörútja alatt átélt élményem. A régióban kitört háború miatt néhány európai tanítvány őszintén kérte a Mestert, hogy mentse meg Európát! Így Ő szeretettel elfogadta a meghívást, és hetek alatt bejárt 18 európai országot! Elmentem az egyik előadásvárosba, Prágába, hogy segítsek. Azt a feladatot kaptuk, hogy a leghíresebb turisztikai látványosságnál osztogassunk előadási szórólapokat. A feladatomra koncentráltam, és nem figyeltem a látnivalókra. Csak az interneten néztem meg, és valószínű a Szent Vitus-székesegyház épületegyüttese és a tér volt az. Ott gondosan kiválasztottam a helyemet, szemben a keskeny átjáróval, ahol több ezer embernek kellett elhaladnia. Egész nap ott álltam, és szórólapokat osztogattam az embereknek. Élénken emlékszem, hogy folyamatosan özönlöttek a turisták, sokféle nyelven beszéltek, hangjaik összefonódtak, mint a világ szőnyege. Az emberiség áramlása magára a reinkarnáció kerékére emlékeztetett – végtelen, szüntelen.

És akkor, egy szempillantásra, egy röpke pillanatra, MEGLÁTTAM! Egy látomás villant fel a szemem előtt: egy ÓRIÁSI KERÉK, amely a látómezőm jobb oldalán forgott, maga a Szamszára Kereke! És előttem a kerék lelassult! És abban a pillanatnyi szünetben az emberek nézték, nyúltak érte, az emberek elvették, amit kínáltam – szórólapokat a Mester fényképeivel és az előadás részleteivel. Nem papír, hanem magok. Nem tinta, hanem sors. Minden szórólap egy suttogás az örökkévalóságból. Néhányan megálltak és olvasni kezdtek. Néhányan megosztották a társaságukkal. Néhányan megtartották, és később talán megváltoztatták az életüket. Néhányan eljöttek az előadásra, és személyesen találkoztak a Mesterrel! Néhányan beavatást kaptak, és örökre megváltoztatták sorsukat! Azóta még több tanítvány született. Egy ország áldott volt!

Akkoriban csak áhítatot éreztem – a láthatatlan kéz, amely megállítja a kereket! Évekkel később, amikor a Mester kinyilatkoztatta, hogy Ő a Dharma-kerék Forgató Királya, végre megértettem, amit Prágában láttam. A Kerék, amit láttam, valódi volt. Az Erő, ami megállította, valódi volt. És 1999 májusában egy rövid pillanatig, Szent Vitus tornyai alatt, a sors útkereszteződésénél álltam, és néztem, ahogy a lelkek lelépnek a kerékről, és ISTEN felé fordulnak! Köszönet NEKED, Mester, a fáradhatatlan erőfeszítéseidért az érző lények megmentéséért, életről életre! Minden jót kívánok Neked! Minden lélek ismerje fel a MEGVÁLTÓT, és hagyja el a Kereket MIELŐBB! Hannah az Egyesült Államokból

Nem bánom, mindegy, ez a munkám, úgy érzem, meg kell tennem, amit csak tudok. Sok minden van így. Ez nem ingyenes, nem karma-mentes. Szóval az európai turném során Európában tapasztalt összes kellemetlenséget a karma okozta, de nem ezek voltak az egyetlenek. Sok más is volt, de nem akarom elmondani nektek. Azt akarom, hogy csak élvezzétek az áldásotokat és a boldogságotokat minden nap, és ne kelljen aggódnotok miattam, vagy túl sokat tudnotok a fizetéseim áráról. Mert ha el kell mondanom nektek, akkor soha nem fogjuk befejezni az életem történeteit, és azt, amit tennem kell, nem csak ebben a fizikai világban, hanem a pokolban is. A láthatatlan világokban néha a büntetés súlyosabb, mint a fizikai világban, amit láthattok.

A fizikai világban láthatjátok, hogy egy Mester szenvedhet ettől, szenvedhet attól, megbetegedhet, és kigúnyolhatják, megalázhatják, átkozhatják, hamisan vádolhatják, mindenféle dolgok. De ez semmiség, mindez semmiség ahhoz képest, amit egy Mesternek a láthatatlan világban is el kell szenvednie, ugyanabban az időben, vagy más időpontban.

Photo Caption: “Élvezd az összes AJÁNDÉKot, amíg tart”

Kép letöltése