Az ok és okozat törvénye: igaz történetek karmáról és spirituális átalakulásról, több részes sorozat 7. része

A teliholdas éjszakán szemerkélt az eső, a Phổ Minh templom pedig ragyogott a gyertyafényben. A nagyszabású Vu Lan-szertartást ünnepélyes keretek között tartották. A szertartás után az apát arra kérte a jelenlévőket, hogy maradjanak ülve, mert bejelentenivalója van. „A templom ma őszintén fel kívánja tárni a következőket: a régi nyilvántartások átvizsgálásakor jelentős eltéréseket találtunk az elmúlt három évből, és valaki előállt az igazsággal.”

Az ok és okozat törvénye – más néven karma – egyetemes elv, amely arra tanít, hogy minden gondolat, szó és tett következmények láncolatát indítja el. Semmi sem történik véletlenül; minden tapasztalat az általunk elvetett magok gyümölcse. E sorozatban olyan igaz történeteket mutatunk be, amelyekben életek alakultak át karmikus leckék által. Ezek a beszámolók megmutatják, hogyan emelheti fel a lelket és formálhatja át a sorsot a spirituális tudatosság, a megbánás és az erényes élet.

A Gordon-Conwell Teológiai Szeminárium tanulmánya szerint évente mintegy 62 milliárd amerikai dollár, vagyis a hívők világszerte tett adományainak több mint 6,5%-a veszhet el csalás és sikkasztás miatt. Az adományozás a buddhizmus egyik fontos erényes gyakorlata: tiszteletet és hálát fejez ki a Három Drágakő, vagyis Buddha, a Dharma és a Szangha iránt, egyúttal segíti a Dharma terjesztését és a vallásos gyakorlást. Ezért a jóhiszeműen felajánlott pénz minden adományozó bizalmát és őszinte odaadását is magában hordozza. Ha rendeltetésszerűen használják fel, e jótékony kapcsolatok továbbadhatják a jóságot a közösségnek. Ha azonban a bizalom rossz helyre kerül, az adományok kísértés forrásává válhatnak, és helytelen tettekhez vezethetnek. A következő történet egy ilyen esetről szól.

A Phổ Minh templom Phổ Khánh községben, Đức Phổ hatalmas cukornádföldjei között bújik meg. Minden telihold napján tömegek fordultak meg ott, és mindent Năm asszony irányított, aki 12 éve felügyelte az adományládát. Egyedül élt, és úgy ragaszkodott a templomhoz, mint az élethez: reggelente felsöpörte az udvart és füstölőt gyújtott, délutánonként pedig szútrákat kántált. Abban az évben szüntelenül esett, tönkrement a cukornádtermés, ő pedig súlyosan megbetegedett, és nem volt pénze gyógyszerre. A Vu Lan ünnep utáni egyik estén, amikor már mindenki elment, óvatosan felnyitotta az adományládát, és kivett belőle pontosan két húszezer đồngos, azaz 80 amerikai cent értékű bankjegyet. Akkor három napon belül felépült, és úgy hitte, Buddha áldása segítette meg. Attól kezdve minden ünnepen titokban „kölcsönvett” egy keveset: hol gyógyszerre, hol rizsre, hol pedig gyermeke szakmai képzésére küldött pénzt.

Gyakran átsiklunk az apróságok felett, és nem vesszük észre, hogy éppen ezekből lesznek fokozatosan szokások, amelyek később nagyobb tettekhez vezethetnek, akár rossz, akár jó karmát teremtve.

A harmadik évben Năm asszony a pénz megszámlálása előtt nagyobb címletűekre váltotta a kisebb bankjegyeket. Gondosan vezette a könyvelést, így bárki, aki belenézett, teljesen átláthatónak vélhette. Minden teliholdas estén ő hagyta el utolsóként a főcsarnokot: egyedül lekapcsolta a lámpákat, felemelte az adományládát, gondosan bezárta, majd a ködben hazakerékpározott.

Ám a negyedik holdhónap egyik teliholdas éjszakájától kezdve egy szürke köntösű alakról álmodott, aki összekulcsolt kézzel állt az ősi oltár alatt. Nem volt szeme, a neme sem látszott, csak némán figyelt. Izzadságban úszva ébredt, szíve úgy zakatolt, mint a templomi dob.

Talán nem ok nélkül történtek ezek a különös dolgok. Amikor a kapzsiság belopózik az emberi szívbe, fokozatosan elmosódhat a jó és a rossz közötti határ. Buddha egykor így tanított a kapzsiság elkerüléséről: „Először is, ne kerülj kapcsolatba vele; ha pedig mégis, őrizd meg az éberségedet.” Csak éberséggel akadályozhatjuk meg, hogy a látszólag apró kísértések lépésről lépésre ne sodorjanak hibákba és helytelen tettekbe.

A falubeliek régen annyira bíztak Năm asszonyban, mint a Mennyben és a Földben, ám mostanában suttogás kezdett terjedni. Egyesek szerint az ünnepi adományok összege nőtt, mégsem értette senki, miért kellett a templomnak továbbra is kölcsönkérnie, csupán a tetőcserepek megjavításához. Tịnh Chơn apát, az együttérző és éleslátó szerzetes már nem érezte magát olyan nyugodtnak, mint korábban. Gyakran a szokásosnál tovább meditált, és sokszor látták gondolataiba merülve Avalókitésvara szobra előtt. Egyszer csendesen megkérdezte Lan asszonytól: „Észrevett valami szokatlant az adományokkal kapcsolatban az elmúlt három hónapban?” Aznap délután Lan asszony találkozott Năm asszonnyal a templomudvar melletti banjanfa alatt. „Năm asszony!” – mondta Lan asszony, miközben ujjai nyugtalanul babráltak az imafüzérrel. „Mostanában olyan sokan jönnek adakozni a templomunkba. Talán beszélnünk kellene az apáttal, és egy további nyilvános nyilvántartást vezetni, hogy mindenki megnyugodhasson.” Năm asszony felsóhajtott, de tekintete megkeményedett. „Maga nincs az én helyemben. Én Buddha pénzét őrzöm, nem másokét. Több mint tíz éve végzem ezt a munkát, és a templom pénzéből még soha egyetlen fillér sem hiányzott.”

Ha valamit becsületesen és tisztességesen végzünk, nincs mitől tartanunk az átláthatóság miatt. De ha valakinek rejtegetnivalója van, még egy hétköznapi javaslat is aggodalmat kelthet benne. Ekkor az apát olyan döntést hozott, amely után már sokkal nehezebb volt eltitkolni az igazságot...

Néhány nappal később az apát mindenki előtt bejelentette: „A következő telihold szertartástól az adományokat három ember közösen számolja meg, írásos nyilvántartással és minden összeg nyilvános közzétételével. A híveknek joguk van tudni, mire fordítják felajánlásaikat.” Lan asszony megkönnyebbülten felsóhajtott, Năm asszony azonban némán ült, és tekintete elkomorult. Nem a pénz elvesztésétől félt, hanem attól, hogy hamarosan kiderül az igazság.

Az adományok megszámlálásának és nyilvánosságra hozatalának bevezetése óta Năm asszonyt egyre gyakrabban gyötörték rémálmok. Belső nyugtalansága mintha már sovány, elcsigázott arcán is megmutatkozott volna.

A falubeliek suttogni kezdtek: „Talán valami nincs rendben a templomunkban? Năm asszony mostanában feltűnően sápadt. Úgy hallottam, szívbeteg, de úgy néz ki, mint aki a lelkét vesztette el.” Elment kivizsgálásra a községi rendelőbe, ahol az orvos ezt mondta: „A tüdeje rendben van, a vérnyomása stabil, de a szíve szokatlanul gyorsan ver. Próbáljon megnyugodni és pihenni.” Aznap éjjel azt álmodta, hogy egyedül ül a szentély közepén, körülötte mindenütt pénz hever, de nincs ott senki: sem Buddha, sem Pátriárka, sem Fény. Csak egy kis csengő hangja hallatszik, és minden érme alól hideg kúszik elő.

Az apát döntése, hogy nyilvánossá teszi a templom elszámolásait, azt jelentette, hogy többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni az adományok körüli gyanút. Most már egyértelműen össze kellett vetni a könyvelés számait, a tényleges pénzösszegeket és mindazt, aminek a templombeliek csendben tanúi voltak.

Tịnh Chơn apát a bevételek és kiadások nyilvános főkönyvével a kezében belépett a főcsarnokba. Nem nézett senkire külön, csak szelíden így szólt: „Nem Buddha őrzi a pénzt. Azoknak kell megőrizniük szívük becsületességét, akik a pénzt őrzik. Mostantól, ha bárki visszaélést fedez fel az adományokkal kapcsolatban, nyíltan szóljon a Szangha előtt.” A templomban teljes csend lett. Lan asszony felállt. „Mondanom kell valamit.” Minden szava határozottan és élesen csengett, akár a téglapadlóra sújtó kapa. „Tavaly a főkönyvben feltüntetett összeg csupán a becsült adományok kétharmadát tette ki. Az elmúlt három hónapban titokban saját nyilvántartást vezettem. Négy nappal ezelőtt azt is láttam, hogy a lezárás után eltűnt egy köteg pénz a ládából. Nem állítom, hogy Năm asszony tette, de azt akarom, hogy együtt ellenőrizzük az eredeti főkönyvet, az egészet.” Năm asszony arca elsápadt, nem félelmében, hanem szégyenében. Morgolódás futott végig a templomudvaron. „Te jó Ég! Ez valóban igaz?” „Buddha pénzéből vett el?” Năm asszony hirtelen talpra ugrott. „Tizenkét éve szolgálom ezt a templomot. Minden füstölőszálra és minden téglára gondom volt. Hogy merészelsz megsérteni Buddha előtt?”

Egyes helytelen tettek egy ideig rejtve maradhatnak, mert karmikus következményeik nem azonnal mutatkoznak meg. Ám ha egyszer elvetettük egy karmikus ok magját, az nem tűnik el; amikor megérnek a feltételek, a következmények elkerülhetetlenek. Ezért soha ne higgyük, hogy pusztán azért elkerülhetjük a karma törvényét, mert a következményeket nem látjuk azonnal.

Amikor aznap este hazaért, tárva-nyitva találta az ajtót, noha reggel gondosan bezárta. A konyhában kifutott a víz a teáskannából, és csak úgy gomolygott a gőz, pedig a tűzhely ki volt kapcsolva. Belépett a szobájába, ahol az ősi oltár felől megperzselt füstölő szaga terjengett. Sietve eloltotta a füstölőt, közben azonban megégette az ujjbegyét. Năm asszony remegő kézzel három füstölőszálat gyújtott az ősi oltár előtt, majd halkan így imádkozott: „Ha rosszat tettem, őseim, kérlek, mutassátok meg, miben hibáztam.”

Azon a teliholdas éjszakán végül napvilágra került az igazság a Phổ Minh templom adományairól.

A teliholdas éjszakán szemerkélt az eső, a Phổ Minh templom pedig ragyogott a gyertyafényben. A nagyszabású Vu Lan-szertartást ünnepélyes keretek között tartották. A szertartás után az apát arra kérte a jelenlévőket, hogy maradjanak ülve, mert bejelentenivalója van. „A templom ma őszintén fel kívánja tárni a következőket: a régi nyilvántartások átvizsgálásakor jelentős eltéréseket találtunk az elmúlt három évből, és valaki előállt az igazsággal.” Mindenki megdöbbent: Thủy úr volt az, a piac bejáratánál dolgozó szűkszavú ezüstműves. Felmutatott egy adósságkönyvet Năm asszony nevével, valamint azoknak az alkalmaknak a listáját, amikor aranyat váltott nála készpénzre. Az összegek pontosan megegyeztek az adományokból hiányzó pénzzel. „Azért nem szóltam korábban, mert ő azt mondta, hogy ez a templom pénze, szertartási kellékeket vesznek belőle, és csak azért szerepel más nevén, mert a templom nem intézheti közvetlenül az ügyletet. De saját szememmel láttam: ez a templom soha egyetlen tárgyat sem vásárolt tőlem.” A templomudvar elcsendesedett. Năm asszony felállt, arcából teljesen kifutott a vér. „Én... én nem loptam! Én... csak megőriztem, csak átmenetileg kölcsönvettem.”

Ha valaki valóban felismeri hibáját, és őszintén megbánja, mindig van esélye visszatérni a jóság útjára. Ám ha makacsul tovább rejtegeti helytelen tettét, mire rádöbben az igazságra, már késő lehet. Minden tett nyomot hagy, következményei pedig olyan módon érkezhetnek el, amire senki sem számít.

Aznap éjjel Năm asszony engedélyt kért, hogy a templomban aludhasson, mondván, szeretné lecsendesíteni elméjét és megbánni tettét. Azt azonban senki sem sejthette, hogy ez lesz élete utolsó éjszakája. Másnap reggel, amikor Tịnh Chơn apát kinyitotta a hátsó szoba ajtaját, Năm asszony már halott volt. Senki sem tudta pontosan, mikor hunyt el. Arccal az asztalra borulva feküdt, kezében szorosan markolta a kulcscsomót, szeme pedig tágra nyílt, és nem csukódott le. Az asztalon egy négyrét hajtott, ötszázezer đồngos, azaz 20 amerikai dollár értékű bankjegy egyik sarka feketére égett, de sehol sem volt láng. Az egész asztal körül nyoma sem volt füstszagnak. A temetés után Tịnh Chơn apát még csendesebbé vált. Már nem tanított vagy tartott Dharma-előadásokat, csak szútrákat kántált, és a templom körüli növényeket öntözte.

A következő teliholdkor egyetlen füstölőszálat gyújtott a templom kapuja előtt, a faluba vezető út felé fordult, és halkan így imádkozott: „Aki hibázott, még visszatérhet. Buddha soha nem fordított hátat annak, aki képes megbánni tettét. De annak, aki ragaszkodik hibáihoz, és továbbra is azt állítja, hogy igaza van, egyetlen ajtó sem nyílhat meg.”

Mai történetünkből még mélyebben megérthetjük, milyen súlyos dolog visszaélni mások bizalmával, és megsérteni azt, ami a Három Drágakőhöz tartozik. Buddha tanításai azonban nem csupán a karmikus megtorlásra figyelmeztetnek, hanem utat is nyitnak az ember előtt, hogy jóvátegye hibáit. Ezért őrizzük meg mindig szívünk őszinteségét, álljunk meg a kísértés előtt, és mérlegeljük minden tettünk következményeit! Egyetlen jó gondolat ma áldássá válhat holnap; egy téves gondolat pedig, ha nem állítjuk meg időben, sajnálatos következményekhez vezethet. Tanuljunk meg mindannyian tudatosan élni, megőrizni szívünk tisztaságát, és mindig a jóság útját választani!