Részletek
Letöltés Docx
Tovább olvasom
Ebben a részben egy tanítvány leírja az ISTEN megtalálására tett spirituális útját, a Mesterrel való találkozását, valamint azt a boldogságot, amelyet a beavatás óta érez. Szeretném elmondani, hogy 1996 végén találkoztam a Mesterrel, és 1997 februárjában avattak be. Most két éve, hogy tanítvány vagyok, és azóta gyakorlom a Quan Yin Módszert. Elmentem arra a helyre, ahol a Costa Rica-i csoport meditál, egy földönkívüli lényekről szóló konferenciára. Ott találkoztam azokkal az emberekkel, akik Neki dolgoznak, és hallottam, ahogy a Mesterről beszélgetnek. Én is feltettem pár kérdést, és kíváncsi voltam nagyon, mert mindig olvastam a spiritualitásról szóló könyveket. Amit elmesélek az két évvel ezelőtt történt, de először szeretnék egy kicsit visszamenni az időben, mert a spirituális keresésem igazából tíz évvel korábban kezdődött meg. Elkezdtem olvasni spiritualitásról szóló könyveket. Volt bennem egy belső nyugtalanság, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak, “De mindaz, amit ez a világ kínál… mindaz, amit a szüleimtől kaptam – mindazért nagyon hálás vagyok, és bár mindezzel boldog voltam, az mégse volt elég nekem.” Ezért, ISTEN iránti szomjúságtól vezérelve olvastam és kutattam. Kezdetben egy ideig a katolikus egyháznak szenteltem magam, mert Costa Ricaában ez állt a legközelebb a hivatalos valláshoz. Egy ideig részt vettem benne. Később felébredt bennem a vágy, hogy ISTENnek szenteljem magam, de rájöttem, hogy nem elégíti ki azt, amit kerestem. Nem töltött el, nem táplált, nem voltam boldog – még mindig nem volt elég. De azért egy kicsit felkészültem, elolvastam a Bibliát, és az segített. Miután megismerkedtem a Bibliával és a katolikus egyházzal, úgy döntöttem, hogy továbbra is széles körben olvasok a különböző spirituális irányzatokról. Két vagy három különböző spirituális gyakorlást is folytattam a lélek fejlesztése miatt, de még mindig nem találtam meg, amit kerestem. Mindez éveken át tartott – tíz vagy tizenkét éve kerestem már... És az, hogy kerestem, de nem találtam semmit, elég frusztráló volt, mert olyan sokáig tartott, és nem találtam meg a boldogságot. Nem találtam semmit, hogy csillapítsa a szomjúságomat. ISTENből akartam „meríteni”. Törődésre volt szükségem. Ez egyfajta szorongás volt – nem tudom hogyan fogalmazzam meg, mert spirituális volt, valami, amit nem tudok leírni. Olyan, mint amikor azt mondja a Mester, hogy leírhatatlan, milyen érzés szerelmesnek lenni. Lehetetlen – nem lehet szavakba önteni. Ugyanez a helyzet. Így hát tovább kerestem, és továbbra is spirituális könyveket olvastam. Sokat tanultam, de még mindig nem találtam semmit. Egy idő után megláttam ezt a földönkívüliekről szóló konferenciát Costa Rica-n. Így hát elmentem oda és 1997 januárjában fedeztem fel. Februárban kaptam a beavatást. Elkezdtem gyakorolni, de addigra meglehetősen szkeptikussá váltam mindennel szemben, amit olvastam, mert tíz éven át rengeteg dolgot olvastam el, és szinte meggyőződésem lett, hogy semmi sem működik igazán. A beavatás után elkezdtem gyakorolni. (A Mester) sok könyvét elolvastam. Még így is voltak kétségeim Vele és a csoporttal kapcsolatban. Kicsit féltem is, mert mindig eléggé visszahúzódó voltam. Gyakran, az elmúlt két évben, amióta Vele gyakorlok, gyakran éreztem, mondjuk úgy, hogy egy kis félelem nehezedik rám, de Ő a példájával megmutatta nekem, hogy nincs mitől félni. Nem győztek meg semmiről – láttam, és merítettem belőle. És ezért úgy gondolom, hogy az önálló keresgélésem után társaságot találtam a csoportban. Nem érzem már magam egyedül. A Costa Rica-i csoport tagja vagyok. De minden, attól a pillanattól kezdődött. Számomra ez egy csodálatos család. Valahányszor külföldre utazom, megtalálom a testvéreimet – ahogy mi mondjuk – és mindig nagyon örülök, ha találkozom velük. Mind ugyanolyanok vagyunk; mindannyian Istenre szomjazunk. Mindannyian fejlődni akarunk mind a világi életünkben, mind pedig spirituálisan. Mindannyian arra törekszünk, hogy minden nap jobbak legyünk. Ami boldoggá tett, az nem csupán a spirituális gyakorlás – hanem minden. Mert az intellektualizmuson és az olvasáson túlléptem, és a gyakorlás felé fordultam. És ennek a módszernek a gyakorlása eredményeket hozott. Kezdtem látni a fejlődést önmagamban és az életemben. A világban való létezés és a munka nehézségei – mert a munka nehéz – és az összes világi gyötrelem kevésbé fájdalmasnak tűnt. Még mindig nehéz, de a meditáció, a gyakorlás boldoggá tesz, és megtaláltam, amit kerestem. Azt mondhatom, hogy a meditáció vezetett a mindennapi életemben. Sokat utaztam, és közvetlenül Hozzá mentem, hogy lássam Őt (a Mester elvonulásait). Mert az Ő jelenlétében lenni gyönyörű és olyan spontán. Plusz a nagy csoportokban meditálás is nagyon hasznos a spirituális gyakorlás szempontjából. Most tudom és világosan megértem, hogy az egyetlen dolgom az, hogy a gyakorlásomnak szenteljem magam, és az én ISTENemnek, és az is a vágyam, hogy az emberek szolgálatának szenteljem magam. Összefoglalva azt szeretném mondani, nehéz megmagyarázni, mert a szavak cserben hagynak. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon boldog vagyok. A meditáció, a csoport, és a Mester nagyon boldoggá tettek. Megtaláltam, amit kerestem, ahogy mondtam és ennyi az egész. Szeretném megkérni önöket, hogy nyissák meg a szívüket, az elméjüket, és a lelküket. Ne hagyják, hogy a gondolataik akadályozzák önöket, amikor a Mester Szavait hallgatják. Köszönöm. Kellemes estét kívánok. (Most pedig hallgassuk meg Ching Hai [Legfelsőbb] Mestert.) Köszönöm. Jó. Körülbelül 15 évvel ezelőtt tudtam egy kicsit olaszul. Most csak részben értem. Amit nem gyakorlunk, azt elfelejtjük. Ez igaz ISTEN minőségére is. Mind olvassuk a Bibliában, hogy ISTEN gyermekei vagyunk. És hogy az Úr Jézus Krisztus által megváltást nyerünk, és tisztává válunk. De néha ezt elfelejtjük. És ezért néha szükségünk van arra, hogy emlékeztessenek rá. Ez csak úgy mellékesen. Jó estét! És remélem élvezik a napjukat és az életüket. Nagyon örülök, hogy ezúttal is visszatérhetek Rómába. Tegnap este telefonon beszéltem az egyik barátommal arról, hogy már olyan régóta nem jártam Olaszországban. Majdnem el is felejtettem, milyen gyönyörű, főleg Rómában. Valójában, hogyan felejthetném el a csodálatos építészetet és Róma gyönyörű környezetét? Hogyan felejthetem el valaha? De elfelejtettem. És az itteni emberek oly rendkívüliek, rendkívüliek, vagyis kivételesen, rendkívül vendégszeretőek, és még azt is elfelejtettem. Ezért úgy tűnik, mintha most jöttem volna ide először – ez az első alkalom. És minden olyan meglepő, izgalmas, és érdekes. Persze, élvezetes. Úgy értem, meglepődtem, mert az emberek ebben a fővárosban rendkívül elfoglaltak, akárcsak bármelyik másik fővárosban; az emberek azért vannak elfoglalva, mert az élet itt valahogy sietősebb. De ha szükséged van valamire, van rá idejük, hogy beszéljenek veled. Időt szakítanak arra, hogy útbaigazí- tást adjanak, ha arra van szükséged. Időt szakítanak arra, hogy gondoskodjanak az igényeidről, amíg elégedett nem leszel. Jó fordító vagy. Olaszországban születtél? Olasz gyártmány? Igen? Olasz gyártmány? Igen? Oké. És pontosan ezt tapasztaltam, amikor először landoltam Rómában, most ebben az időszakban. Még egy nagyon forgalmas utcán is az autók egyszerűen megálltak előttem, hogy én, egyedül – csak egy ember, egy idegen – nyugodtan átkelhessek az utcán. És ez nem egy szállodában van, nem egy étteremben, nem egy boltban, tehát egyáltalán nem kereskedelmi célú. Ezt állandóan csinálták. Önökkel is megtörtént? Tényleg? Óh! Igen, igen. Szóval ilyenek az olasz emberek. És régen, amikor először jártam Olaszországban, találkoztam valakivel a vonaton – egy idős hölggyel. És ő egyszerűen meghívott magához, és néhány napig úgy bánt velem, mintha én lennék a legfontosabb vendége. És az egész család ugyanezt tette. A semmiért. Ok nélkül. Egyszerűen csak kedvességgel és szeretettel születnek. Szóval mindez újra megtörtént, amikor visszatértem Olaszországba. És mivel már régóta nem jártam itt, elfelejtettem. És olyan volt, mintha most lenne az első alkalom. Photo Caption: “Az út Haza az itt és most”
